Hajdu Zsófi geológus, aki az ELTE-n végzett földtan-őslénytan szakirányon, az iharkúti dinoszaurusz-lelőhely ásatásainak veteránja. A terepi munkálatok mellett sokáig a Magyar Dinoszaurusz Alapítvány, illetve az iharkúti nyílt napok szervezésében is részt vett, 2020 márciusa óta pedig a Senckenberg Természettudományi Múzeum alkalmazottja. Zsófival még 2021-ben beszélgettünk az „Edmonds Urzeitreich – eine Dinograbung in Frankfurt” („Edmond őskori birodalma – dínóásatás Frankfurtban”) időszaki kiállításról, ami az Egyesült Államokból tömbönként elhozott, dinoszaurusz-csontokban dúskáló kőzetrétegek feltárását mutatta be a látogatóknak.

Hajdu Zsófi geológus a frankfurti Senckenberg Természettudományi Múzeum „Edmonds Urzeitreich – eine Dinograbung in Frankfurt” időszaki kiállításán [fotó: Senckenberg]

Segesdi Martin: Hogyan sikerült mobilizálni a kőzetréteget, és hogyan érkeztek meg a feltárandó tömbök?

Hajdu Zsófi: Az egész story kb. 2018-ban kezdődött. A projekt vezetője és egyben a felettesem, Philipe Havlik, aki múzeumszervezéssel foglalkozik, egy üzleti ebéden vetette fel az ötletet az egyik támogatónknak és régi ismerősének, dr. Burkhard Pohlnak. Ebéd közben poénból elhangzott, hogy mi lehetne a következő projekt: főnököm felvetette, milyen vicces lenne egy teljes ásatást idehozni, Burkhard pedig komolyan vette az ötletet. Mint magángyűjtő, Burkhard Pohl szenvedélyesen kutat leletek után a solnhofeni litográf palától elkezdve a kínai dinó-lelőhelyekig szerte a világban, és rendszeresen támogat múzeumi projekteket. Társalapítója például a Wyoming Dinosaur Centernek Thermopolisban (USA), illetve a Senckenberg Múzeum kiállításában jelenleg megtekinthető Archeopteryx is az ő tulajdona.

Mivel van egy saját ranch-e Wyoming államban, ő és Philipe többször kilátogattak a területre, hogy, megnézzék milyen lelőhelyek vannak, és melyik kőzetrétegek lennének a legalkalmasabbak arra, hogy túléljék a többezer mérföldes utat. Nem csak ez a késő-kréta bonebed van arrafelé T-rexszel, meg Triceratopsszal (Lance Formáció), hanem például a Morrison Formáció is, a Stegosaurus, Diplodocus és társai lelőhelye. Egyszóval az összes trendi amerikai dinoszaurusz előfordul azon a környéken. Az is feltétel volt, hogy munkagépek oda tudjanak menni a lelőhelyre, illetve két hajózási konténerbe kellett bepakolni a tömböket, és mivel ez egy tipikus senki földje terület, aszfaltút még véletlenül sem volt a környéken.

Végül kiválasztották a legjobb potenciális lelőhelyet, és 2019 augusztusában folyt a tényleges ásatás, amikor kibontottak 20 négyzetmétert, majd feldarabolták gyémántbetétes láncfűrésszel 16 tömbre. A rétegek aljánál több helyen befúrtak, majd egy fémlappal felszerelt villástargoncát toltak be egyesével a tömbök alá. Ezeket aztán felemelték, raklapra pakolták, majd műgyanta, üveggyapot és textil keverékével fedték be (felül még vágás előtt, majd az oldalait vágás után). Ezt még OSB-lapokkal fixálták és a réseket kitöltötték purhabbal. Jó ronda volt, de tartós, egyébként 38 liter pillanatragasztót használtak el csak a helyszínen, de később a kiállításban ellocsolgattunk még vagy tízet. A két hajózási konténerbe pakolt anyag aztán több hét alatt eljutott a keleti partvidékre, onnan az Atlanti-óceánon át Hamburgba, és végül 2020 januárjában megérkezett Frankfurtba.

A kiválasztott csonttartalmú kréta időszaki rétegek (Lance Formáció) körülárkolása és előkészítése szállításra (USA, Wyoming állam) [fotó: Senckenberg]

Az épület maga egyben egy művészeti installáció is volt, a Frankfurter Kunstverein (Frankfurti Művészeti Egyesület) vett részt a tervezésében és a YRD.Works nevű művészcsoport építette meg. Kívülről engem egy hajózási konténerre emlékeztetett, szemkápráztató pinkes beütésű narancssárga színben (hivatalos nevén Living Coral, 2019-ben ez volt az év színe).Volt egy bejárat, egy kijárat, és gyakorlatilag U alakban lehetett körbejárni az egészet. A tervezéskor még nem volt világjárvány a láthatáron, de szerencsésebben ki sem jöhettünk volna a dologból, a kültéri helyszín és a „kötelező haladási irány” miatt teljesen covid-komfort volt az egész. A kiállítás úgy lett megtervezve, hogy a látogatók csak minimális információt kaptak előre, a részleteket pedig tőlünk tudhatták meg első kézből. Amikor beléptek, csak ezeket a gyönyörű narancssárga falakat látták, az egyik oldalon rövid szöveggel, mint például mit fognak bent látni, 30 tonna wyomingi tömb, lehet benne Edmontosaurus, T.-rex, Triceratops, az egész kb. 70 millió éves, és a kutatók éppen élőben dolgoznak rajta.

Edmontosaurus annectens rekonstrukciója, a növényevő állat kifejlett testhossza kb. 12 m, tömege akár 3 tonna is lehetett [forrás: Senckenberg]

Ahogy tovább haladtak, a falak egyre alacsonyabbak lettek és végül az épület túlsó végén eléjük tárult a kiállítótér, amit a kontraszt érdekében (és rettentő praktikusan) fehérre festettek. A kiállításból 20 négyzetméter volt maga az ásatási felület, a maradék része pedig egy stilizált labor, ahol a preparálás és a leletekkel kapcsolatos utómunkálatok folytak. A hófehér tér természetesen pillanatok alatt olyan kaotikus és koszos lett, mint az iharkúti bányaépület, vagy egy rendszeresen használt preparálószoba, szóval a látogatók abszolút autentikus ásatási körülményekkel szembesülhettek a nagyváros közepén. Igazából csak annyiban különbözött a cucc Iharkúttól, hogy itt nem vörös lett minden, hanem sárga… 

Martin: Olvastam, hogy a feltárásotokat összekapcsolták azzal, hogy a múzeum gyűjteményében van egy ritka Edmontosaurus múmia.

Zsófi: Igen, innen jön a kiállítás neve is, Edmond (Eddi) az egyik legértékesebb darabja a Senckenberg kiállításának. Az eredeti lelőhelye nem messze volt a mi tömbjeinkétől, és több mint 100 éve vásárolta meg a múzeum a Steinberg családtól. Ők németes hangzású nevük ellenére amerikaiak, és a kor híres fosszíliavadászai voltak, szállítottak például a csontháború két hírhedt szereplőjének, Cope-nak és Marshnak is. Eddi viszonylag teljes csontváz, és egyike az úgynevezett dinómúmiáknak, tehát a bőr lenyomata is több helyen megőrződött. Az egyik első olyan dinoszaurusz csontváz, amit teljes egészében elektromos preparálóeszközökkel szabadítottak ki a kőzetből, és csodával határos módon nagyjából épségben átvészelte a II. világháborút.

Ásatási helyszín a Frankfurter Kunstverein által tervezett épületben [fotó: Senckenberg]

Martin: Mi volt a feladatod a kiállításban?

Zsófi: Nagyjából minden is. Egyszerre voltam ásatásvezető és idegenvezető a látogatóknak; én dokumentáltam és határoztam a leleteket, nekem kellett megszerveznem, hogy minden nap legyen legalább két-három hallgató és/vagy önkéntes az ásatáson; voltam felügyelőtiszt és tyúkanyó, aki vigyázott a csibéi testi és lelki épségére. Mindezt persze németül, amit kb. 5 éve tanulok. A szerződésemben preparátor áll, a preparátorunk szerint kutató vagyok, én viszont paleontológusként szoktam definiálni magam. A látogatók szerint pedig leginkább régészek vagy színészek voltunk, de azért jócskán akadtak olyanok is, akik meg tudták különböztetni a „földtúró szakmákat”.

Martin: Hogy kell ezt az ásatást elképzelni? Becsekkoltál reggel, ebéd előtt és után munka, miközben centiről-centire tártátok fel a tömböket?

Zsófi: Igazából úgy tudod az egészet elképzelni, mint egy iharkúti nyílt nap és a Földtudományos Forgatag furcsa keverékét hardcore módban. Folyamatosan érkeztek a látogatók, szóval aki épp beszélt az emberekkel, az abbahagyta a munkát, majd utána próbálta újra felvenni a fonalat. Nem voltak kinevezett előadók, az összes ásatási résztvevővel szemben elvárás volt, hogy az első pár nap után aktívan szerepet vállaljanak a látogatókkal való kommunikációban. Mivel a Senckenberg Múzeum a hét minden napján nyitva van, és a nyitvatartási idő alatt az ásatás végig látogatható volt, ez elég komoly megterhelést jelentett mindenkinek. Hétvégente múzeumi tárlatvezetők is segítették a munkát, akik átvették az ismeretterjesztési feladatokat, akkor picit jobban tudtunk az ásatásra koncentrálni. Mindkét évben áprilistól októberig dolgoztunk kint, volt kánikula, fagy, szélvihar és jégeső, de a látogatók akkor is mindig kijöttek.

Martin: Ha a feltárás során valamit találtatok a tömbökben akkor az a múzeum gyűjteményébe lett bekatalogizálva?

Zsófi: Burkhard Pohl a komplett 30 tonnányi anyagot a múzeumnak ajándékozta, ezért minden, amit találtunk, az a Senckenberg őslénytani gyűjteményébe került. Ez az ajándékozás egyébként jelentősen egyszerűsítette a nemzetközi szállítást is, mivel amerikai magántulajdonból vándorolt egy német közintézménybe, és mivel nem fizettünk érte, nem kellett például vámot fizetni utána. Persze maga a szállítás, az eszközök, meg a fizetésem jelentős költség volt, ezt a Lipoid Stiftung finanszírozta, illetve a National Geographic volt a fő média-támogatónk.

Martin: Mik kerültek elő? A képeken láttam a kezedben egy T.-rex fogat.

Zsófi: Hát igen, az király volt… megtalálni az első T.-rex fogat. Igaz két darabban került elő, az egész kb. négy centis, és Burkhard előre megmondta, hogy valószínűleg fogunk találni párat, de akkor is... mégiscsak enyém volt az első. A preparátorunk, Olaf persze ezt egyből kihívásnak vette, és onnantól kezdve esélyem sem volt… az említett fotón szereplő fog is az „övé”.

„Hát igen, az király volt… megtalálni az első T.-rex fogat”

A leletek jelentős része egyébként Edmontosaurus annectens „alkatrész”, kb. 90%-uk. Rengeteg fog került elő, javarészt kopott, kihullott fogak, ezen kívül elképesztő mennyiségű elcsontosodott ín, egy idő után elég idegesítőekké váltak, mint Iharkúton a teknőspáncél-töredékek. Persze akadt itt is minden más, magok és borostyán, halpikkely és kétéltűcsigolya, teknőspáncél és krokodilfog, méteres nagy cupákok és fél centis ragadozódínó fogak.

Martin: Az iharkúti tapasztalataidhoz képest mennyiben volt más ez a feltárás?

Zsófi: A legnagyobb különbség talán a fosszíliák mennyiségében látszik, szó szerint egymást érték a leletek. Amúgy teljesen párhuzamot tudtam vonni mindenben, vezettem is egy listát magamban, hogy mik azok a dolgok, amiknek meg kell történnie egy ásatás végéig, mind szakmai, mind szociális téren. Voltak leejtett leletek, használattól teljesen elkopott preparálótűk, begipszelt tömbök, iszapolás, és legalább egyszer össze is ragasztottam négy ujjamat egyszerre, ahogy azt kell. A pavilon ellenére ugyanúgy kaptunk hőgutát vagy fagytunk lilára, voltak belsős poénok, tartottunk munka utáni bulikat, énekeltünk Bohemian Rhapsody-t és persze voltak, akik összejöttek az ásatás végére.